ÚJRA EGYPÁRTRENDSZER?

Újra egypártrendszer?

Giczy György közíró – Amikor ezt a kérdést föltesszük, nem járunk messze az igazságtól. Az ellenzék beszűkült mozgásterét tekintve kísértetiesen hasonlít a helyzetünk a magunk mögött hagyottnak gondolt, rendszerváltoztatás előtti közéleti állapotainkra. Főleg ha a kérdésfeltevés alapfogalmát, az egypártrendszert elemezzük, hiszen ebben a kifejezésben nem a párton, hanem az egyetlenségen van a hangsúly. Mert – mint tudjuk – a párt jelentése pusztán egy részt jelöl, amely sok más részérdek képviseletét, azaz egyéb pártok, politikai erők létét természetéből fakadóan feltételezi. Vagyis a párt eredeti funkciójánál fogva nem törekedhet kizárólagosságra. Az egypártrendszer viszont éppen ezt az egyetemes kizárólagosságot jelenti.

S ha meggondoljuk, hogy például Lengyelországban az ún. szocializmus évtizedei alatt a tényleges hatalmat gyakorló párton kívül léteztek más pártok is, mégsem volt államformájában és politikájában megkülönböztethető azoktól, amelyekben ténylegesen csak egy párt működött, akkor még kevésbé tekinthetjük indokolatlannak jelen állapotunkat pártállami összefüggésben vizsgálni. Annál is inkább, hiszen a napjainkban regnáló hatalom már korábbi ellenzéki státuszában is azt hirdette, hogy ő, vagyis a nemzet saját hazájában nem lehet ellenzék. Ezzel valójában bejelentette azt az immár nemzeti érdekké magasztosított, s ezáltal kétségbevonhatatlan igényét, hogy hatalomra kerülése esetén az egypártrendszert kívánja megvalósítani.



Természetesen tudatában vagyok annak, hogy egy pártnak, egy részérdeket képviselő politikai szervezetnek is lehetnek a nemzet egészét megszólítani kívánó programjai. A "pars pro toto"-elve, az egészért tenni kívánó rész tisztességes szándékát jelezve. A nyugat-európai néppártok is ilyenek, hangsúlyozva, hogy programjaik nemcsak egy-egy társadalmi réteg érdekében fogalmazódtak meg, hanem lehetőség szerint a nép egészének érdekeit figyelembe véve. Ámde ez gyökeresen más, mint a tényleges birtokba vétel és a kizárólagosság megkövetelése, avagy kikényszerítése. Amire viszont a magyar kormányzat egyre nagyobb hajlandóságot mutat.

A parlamentarizmus ezzel az elszánt törekvéssel szemben aligha jelenthet gátat. Hiszen ennek a kormányzatnak legelső ciklusában is hallhattuk, hogy a magyar parlament működőképessége nem függ az ellenzék jelenlététől. Sőt, a házelnök magas pulpitusáról korábban a megválasztott ellenzéki képviselők parlamenti szerepének nemcsak a szükségtelenségét, hanem káros voltát is kinyilvánította. Legutóbb pedig – természetesen az Országgyűlés tekintélyének az általa mindig hangsúlyozott megóvása érdekében – "dugulj el"-kijelentéssel nyugtázta az egyik képviselő hozzászólását. S amíg a kormány-kritika csak hellyel-közzel dugult el, addig – érthető módon – a kétharmados többség sem nyugtathatja meg az országot mindenestül birtokba venni kívánó igyekezetet. Mert ez a többség még messze van az ország kétharmadától, az egészétől meg még inkább.

Az igény tehát megvan az egypártrendszerre és a cél eléréséhez szükséges eszközök is egyre bővülnek. Ezért nem is lehetünk messze tőle.

Tudom jól, hogy a liberális attitűddel rendelkező értelmiségiek túlzásnak bélyegzik a párhuzamot, mert ők a végtelenségig cizellált módon képesek gondolkodni a demokráciáról, s talán a változás-változtatás reményét is fönn akarják tartani egy olyan helyzetben, ahol minden kormányzati törekvés ellenére a kritika mégsem dugult el hiánytalanul. Képesek a halkuló hangokra is felfigyelni. De még nekik is nehéz, egyre nehezebb a demokrácia feltételrendszerének romhalmazából rátalálni azokra a használható elemekre, amelyekre megalapozottan hivatkozhat a kibontakozás lehetőségeit kereső ember.

Legutóbb egy köztiszteletben álló személyiség nyilatkozott arról, hogy a mi berendezkedésünket nem lehet diktatúrának nevezni, mivel vannak még ellensúlyok, ha nem is úgy és abban az értelemben, ahogy a fejlett demokráciákban. De vannak. S a neves elemző még hozzátette, ha a legutóbbi választásokon az ellenzék győzött volna, ezek az ellensúlyok rögvest visszataláltak volna eredeti szerepükhöz. Csakhogy – tegyük hozzá – mivel pártpolitikai alapon szerveződtek, ellensúly helyett inkább a kormányzati tevékenység megbénítására szakosodtak.


A differenciált kérdésföltevés kétségtelenül differenciált válaszadást igényel. De annyira nem differenciáltat, hogy a válasz ne legyen egyértelmű és az eredeti kérdést megsokszorozza. Ahogy ez kellő műveltségű társaságokban lenni szokott.

Egészen vulgárisan fogalmazva: ha egy országban minden egy ember akarata szerint történik, akkor az diktatúra. Az ellenvetés lehetséges, mert akad olyan példa is, hogy mégsem. Csakhogy a diktatúrák sem voltak sohasem tökéletesek. Még a legkegyetlenebb diktatúráknak sem sikerült mindent hiánytalanul megvalósítaniuk. Ellenpélda akad, de elenyésző. És egyre elenyészőbb.

És ez az, ami a korábbi évtizedek egypártrendszerének nyugtalanító emlékét napjainkban is felidézi. – Giczy György közíró, Népszava

Szólj hozzá

Hozzászólás