Molnár Péter: Tüzet kéne rakni

Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak…Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.

Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)

Magas, elegáns hölgy kerül sorra, divatos, hosszú kabátja makulátlan, karján csinos bevásárló kosár, kezén puha kesztyű, a budai úriasszony őstípusa. Először pulykamell filét választ gondosan, aztán két csirkét, szemrevételezi az elé kínált portékát, az egyiket kicserélteti, nem elég dundi vagy nem elég sárga, mindegy is. Vesz még egy kacsát, ellenőrzi, hogy a mája szép-e, meg tyúkot, egy felet, levesnek. Előttem a néni toporog, fejét forgatja, mint aki kiutat keres.

A hölgy közben áttér a felvágottakra, baromfi virslit választ, egy kilót, pulykakolbászt is. Megkérdi elég füstölt-e és azt is, ugye nem csípős? Azt a vendégei nem szeretik. Végül kér még csirkemell sonkát is, mert hidegtál is készül, és azt a sonkát a lánya nagyon kedveli. Az idős asszony közben döntést hoz, kilép a sorból és indulna, de a kiszolgáló hölgy utánaszól:

– Tessék maradni Márti néni, a hölgy rögtön végez, és már maga jönne!
 

Az én kopott öregasszonyom kényszeredetten lép az ablakhoz, és nagyon halkan kérdez:

– Van fagyasztott szárny, Zsuzsikám? Vinnék két csomaggal.
 
Az eladó jókedvű, nevetve kérdezi mamikát, miért nem visz frisset, az most akciós, olcsóbb, mint a mélyhűtött. A néni szabódik, aztán kér kétszer egy kilót, közben magyarázza: egyiket kirántja, másikból pörkölt lesz, az ember igen szereti. Az ablak mögött a férfi kiszolgáló most érzi idejét a poénnak.

 – Vigyen combot meg mellet, mama! Olyan zsenge, kenyérre lehet kenni. Hát egyszer van Karácsony, nem igaz?

A harsány hang megdermeszti a sorban állókat. Magam, kis híján felszisszenek. A férfi körülnéz, megérti a helyzet tragikumát. Ránéz eladótársára, lassan félretolja: hagyd, majd én!

Nejlonszatyrot fog, rakja a szárnyakat, aztán méri. Rakja a következőt, de először a combok közé markol, majd két hatalmas csirkemellet ejt a combokra, végül egy összemaroknyi szárny következik.. Nem méri le, csak harsányan kiáltja:

– Ahogy a kedves vevő kérte, kettő kiló a szárny, éppen hatszáz forint!

A csirkeszárnynak 499.- forint kilója, akciósan. Kilódítja a két szatyrot a néni elé, elveszi a remegő kézből az ezrest, és visszaad egy ötszázast, aztán kiszól az ablakon, sürgetően:

– Tessék jönni, kinek mit adhatok?
 

Fiatal pár áll az illatszerrel és háztartási vegyi áruval kereskedő üzletlánc boltjának pénztáránál. Nagyon rosszul öltözöttek. Az asszony mellett babakocsi, benne az új generáció, a testet öltött jövő. 

A férj elkeseredetten kotor pénztárcájába, egyre kisebb címletű bankjegyek kerülnek elő, aztán a csöri: húszasok, tízesek, ötösök. A pénztáros kislány előtt két, bőröndnyi csomag pelenka, ő pedig vár türelmesen. A férj végül feladja, átteszi párja kezébe a pénzt, és halkan annyit mond:

– Az egyiket visszaviszem.
 
Szürke gyapjúfelöltős, kalapos, idősebb úr lép ki a sorból, tartok tőle, most fogyott el a türelme, reklamálni fog a fiataloknál, miért nem előbb számoltak? Megfogja az apuka karját.


– Várjon, fiatalember! – Tárcájából előveszi az üzletlánc pontgyűjtő füzetét, és odaadja a pénztárosnak.

– Erre jár húsz százalék kedvezmény, mert betelt. Ha úgy sem elég a pénzük, kérem, a maradék összeget hozzám üsse be, kisasszony!

 A fiatalok hálálkodnak, a férfi legyint, látszik rajta, hogy zavarban van. A házaspár végül távozik pelenkástul, babakocsistul. A kalapos úr visszaáll a helyére a sorba, a mögötte álló férfi pedig megszorítja a könyökét.

– Ez szép volt, Miklós.

A kalapos legyint: hagyjuk.
 
Most következhetne a tanulság.
Most kellene leírnom, hogy mekkora keserűséget éreztem, amikor egy délelőtt, egyetlen óra leforgása alatt láthattam mindezt. Arról kellene írnom, nem a mi hibánk, nem mi juttattuk ide magunkat, másokat. 

Arról hogy a statisztikák szerint, a munkával töltött órák számát tekintve Magyarország világelső, de a munka ellenértékét tekintve nincs olyan hosszú lista, amelyre rákerülhetnénk, mert csak az úgynevezett harmadik világ-béli országok közt jutna számunkra hely! Nem teszem. Most, nem. Mert jön Karácsony, és én nem politikáról akartam írni. Hanem idemásolni egy vers néhány sorát, befejezésképpen.

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!”
 
Ezeket a sorokat József Attila írta, 1922. novemberében.
 
Hát rakjuk meg végre azt a nagy-nagy tüzet! Fogjuk meg végre egymás kezét, öleljük át egymás vállát, karoljunk egymásba nagyon szorosan. Mert azt, ami a következő években ránk vár, ez a nemzet másképpen nem lesz képes túlélni.

 
Erről szerettem volna írni ma, kedves olvasóm.
 
Európa közepén
 
Forrás: folyo-irat.hu

Szólj hozzá

Hozzászólás