Meddig még?

2013. március 12-én írtam az alábbi írásomat, melyhez kis kiegészítés kívánkozik most.

„A döntéshozó embereknek elment az esze! Azt hiszem a döntéshozó embereknek elment az esze! De nekünk is, mert még mindig csak pár ezer ember emeli fel a hangját. Embertelen világot alkottunk, holott lehetne az emberséges is. Mi kell még hozzá?! Végig nézzük, hogy szomszédjainkat kiteszik az utcára! Hogy a szembe házban lakó néni minden reggel megnézi az utcai kis szemeteseket, hátha talál benne olyat, amire neki már nem jut, pedig nem hajléktalan. Hogy az iskolába járó gyerekek közül van, aki megsózott kenyeret visz enni. EMBEREK!!! Kiveszett az empátia is belőlünk? Amíg nem fűződik személyes érdeked a változtatáshoz, addig nem cselekszel? Embertársaink mennek tönkre! Hagyjuk ezt? Te mit gondolsz erről? Jól van ez így? Hagyjuk az egészet a csudába?”

5 hónap elteltével, abban a szerencsében lehetett részem, hogy a szembe házban lakó nénivel ma olyan helyzetben találkoztam, ami megfelelő volt a megszólításra és beszélgetésre invitálásra. Bevallom régóta készültem erre, de valahogy nem sikerült. Láttam rendszeresen őt, miközben lehajtott fejjel, nagy figyelemmel teszi egymás után szinte monotonon a lábait, csak arra figyelve, szem elől ne tévessze a számára „értékes” dolgot. Azt tervezgettem, ha meglátom, hogy fogom megszólítani, mit is kérdezzek tőle, miben tudnék neki segíteni és mindezt úgy megfogalmazva ne bántsam meg. És ma augusztus 16-án eljött ez a nap! Tudjátok, hogy megdobbant a szívem? Mint kamaszkoromban, mikor megláttam az utca másik oldalán a fiút, kiről esténként álmodoztam.
Innentől kezdve kikapcsolt a gondolkodásom:

-Jó napot kívánok! Van egy perce a néninek várni? Akkor tudok hozni egy nagy cukkinit, amit szeretnék odaadni.

Csend … 1 … 2 … 3 … 4 … 5 … rám néz, elkapja a szemét, ismét rám néz.

-Nem aranyoskám köszönöm nem.

-De annyi van nekem, tetszik tudni anyukámtól kaptam.

-Nem kell sokat várni?

-Nem, nem, itt lakom a házban. Csak beszaladok és hozom.

-Hát jó, ha nem kell sokat várni, akkor megvárom – mondta lehajtott fejjel, alig hallhatóan.

Rohanok be, kettesével szedve a lépcsőket. Kikapom a cukkinik közül a legnagyobbat, ajtózárás, lépcsőugrás, kapurántás, kint termés. Sikerült! Megvárt! Átadom. Nem szólt semmit. Én sem. Eltette a táskájába. Csak most legyek ügyes, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat.

-Láttam a nénit már többször, hogy keres dolgokat.

-Igen … 1 … 2 … 3 … az unokámnak … 4 … 5 … 6 … próbálok segíteni.

Lehajtja fejét. Nem akarom, de csordul ki a könny a szememből. Törlöm úgy, ő ne vegye észre. Nem is maga miatt teszi!

-Szedem az italos dobozokat, összenyomom, 2 Ft-t adnak egyért. A kis üvegekért pedig 6 Ft-t. Unokám 30 éves, nincs munkája, a lányom pedig nem tud neki segíteni. Míg bírom, addig ezt megteszem mindennap. Ki segítsen rajta?

-Hány éves a néni?

-78 múltam.

Nem tudok megszólalni, fojtogatja torkomat az élet fájdalma, a sors elfogadása. Nénike gyönyörű hófehér arccal, tiszta hófehér bőrrel, már törékeny kissé hajlott hátával áll előttem. Mintha egy meséből lépett volna elő. Istenem! Add a szavakat a számba, olyat tudjak mondani neki, amit elfogad tőlem.




-Ha tudnék segíteni a nénikének és az unokájának ruhákkal, esetleg ennivalóval elfogadják?

-Nem! Nem! Azért annyira nem. Én nem!

És már lép el tőlem. A csudába! Nem jól mondtam. Lépek utána.

-Hol tetszik lakni, elviszem majd a néninek.

-Nem! Nem! Nem szeretném!

-Akkor én megadom a telefonszámom, ha bármire szükségük van tessék felhívni. Tudok télikabátot is hozni, ki tudja… elszakadhat a régi. Hívjon fel a néni nyugodtan!!!

Elveszi a papírt. Figyelem olyan helyre teszi-e, hogy meglegyen. Táskája belső részében lett a helye. Meg van!
Elköszön.
Én is.
…….

MEDDIG????
Meddig nem akarunk látni?
Meddig nem akarunk hallani?
Meddig nem akarunk szólni?

​Forrás: kaslerarpad.hu

Szólj hozzá

Hozzászólás