A MAGÁNADÓSSÁG ELENGEDÉSE?

A „deviza”-„hitelezéssel” kapcsolatban az alábbi cikk a Mandiner oldalain jelent meg. Szakmai szempontok szerint járja körbe a témát, és igyekszik egy „B” (megoldási tervet) felvázolni a károsultaknak.




A cikket változtatás nélkül tesszük közzé.

Hogyan lehetne segíteni az adósságcsapdába került több százezer háztartáson?

Mind a makroszintű elemzések, mind az ezen a területen dolgozó szakemberekkel folytatott beszélgetések arra engednek következtetni, hogy az adósságcsapda problémája jelentősen összekapcsolódik a devizahitelezés problémájával. A bajba jutott háztartások jelentős része azért került adósságcsapdába, mert svájci frank alapú elszámolásban vett fel hitelt, és amikor a felvételkor 150 forint körül jegyzett árfolyam nagyságrendileg 70%-kal, 250 forint fölé emelkedett, akkor ez hasonló mértékű tartozás- és törlesztőrészlet-emelkedést jelentett, amelyet már nem bírtak elviselni. A kutatás során az is világossá vált, hogy abban az esetben, amennyiben ez az árfolyamveszteség nem hárulna a hitelfelvevőkre, akkor a bajban lévő háztartások jelentős része kiszabadulna az adósságcsapdából.

A jelenlegi kurzus − úgy tűnik − lezártnak tekinti a devizahitelesek árfolyamveszteségének ügyét. A fő nemzetgazdasági prioritás a gazdaság növekedése, amit többek között a hitelezés bővülésén keresztül kíván elérni. Általánosságban az adósok helyzetén az emelkedő ingatlanárakon és reálbéreken keresztül kíván javítani. Az adósságcsapdába jutott háztartásokat (nem teljesítő állományt) illetően pedig a jegybank arra buzdítja a bankokat, hogy önkéntes alapon, az adóssal együttműködve igyekezzenek a nem teljesítő hiteleket fenntartható pályára állítani. Ez úgy történhet meg, hogy a bank felajánlja a nem teljesítő ügyfél számára, hogy fizessen egy, a jövedelmi helyzete alapján megállapított, elviselhető összeget meghatározott ideig, és ha ezt megteszi, akkor majd elengedi a megmaradó tartozást.

Egyelőre kérdéses, hogy mennyire lesznek sikeresek az önkéntes alapú átstrukturálások. Ezért az adósságcsapda felszámolásához egy más típusú megoldási javaslat („B terv”) bemutatása hasznos lehet.

A javaslat lényege az árfolyamveszteségek teljes vagy részleges elengedése. Részletek az alábbiakban.

Sokkal jobb lett volna a javaslatot jóval korábban, harsányabban bemutatni, de talán jobb később, mint soha. Az árfolyamveszteség elengedése még mindig aktuális kérdés lehet. Bár a Kúria határozata szerint önmagában attól, hogy devizaalapon történik az elszámolás, még nem semmis a szerződés, viszont a szerződés támadható lehet abban az esetben, ha a bank nem tájékoztatta megfelelő módon az ügyfelet a várható árfolyamkockázatokról.

A cíkkben bemutatásra kerül, hogy a bankok ismerték a valós, piaci határidős árfolyamokat, amelyek meredek forintgyengülést vetítettek előre. Ezzel szemben a bankok az ügyfelek számára azt sugallták, hogy az árfolyam várhatóan nem fog jelentősen változni. A félrevezető tájékoztatás jogalapot adhat arra, hogy az adósok átháríthassák az árfolyamveszteséget a bankokra.

Nézzük át először a devizahitelezés történetét röviden, majd ismerjük meg, hogy mi alapján alakul ki egy devizapár határidős árfolyama. Ezek alapján jobban meg tudjuk ítélni, hogy a bankok tudhatták-e, hogy hogyan fog változni az árfolyam, és, hogy a bank követett-e el tájékoztatási hiányosságot.

A devizahitelezés rövid története

A 2000-es évek elejétől a háztartások több hitelt kívántak felvenni, a bankrendszer pedig többet kívánt hitelezni. A forinthitelezést korlátozta, hogy a jegybank magasan tartotta a forint kamatokat. A probléma „megoldására” fejlesztették ki a bankok a devizaelszámolású hiteleket, amelyek esetén az ügyfelek látszólag kedvezőbb feltételekkel juthattak hitelhez.

Például, ha valaki bement egy bankba 2007-ben azzal a szándékkal, hogy 10 millió forint hitelt szeretne felvenni, 20 év futamidőt vállalva, akkor a bank az alábbi ajánlatokat adhatta:

− forinthitel, havi 130 ezer forint törlesztőrészlettel, vagy

− devizahitel, „havi 90 ezer forint törlesztőrészlettel”, ami havi 600 frank törlesztőrészletet jelent, 150-es forintárfolyammal számolva.

A devizahitelek szellemisége az volt, hogy a bank az ügyfél számára egy kedvezőbb konstrukciót biztosít a forinthitellel szemben. A bank azt sugallta, hogy az árfolyam, bár ingadozhat, várhatóan nem fog jelentősen egy irányba változni. Ezért az ésszerűen tájékozott fogyasztó azt gondolta, hogy a kérdés az, hogy havi 130 ezer forint vagy várhatóan havi 90 ezer forintos törlesztőrészlet szeretne-e törleszteni. Így a legtöbb háztartás a devizahitelt választotta.

Mivel a frank/forint árfolyam pár év alatt 150-ről 250 fölé nőtt, a példában szereplő kezdeti tartozás 10 millió forintról 17 millió forintra, a havi törlesztőrészlet pedig 90 ezer forintról 150 ezer forintra emelkedett. Így az ügyfél a konstrukción rengeteget veszített.

A történet kiegészítése, hogy a háztartások veszteségével szemben megjelenő nyereség nem a hazai bankrendszerben képződött. Bár 2005 után a hazai bankok a devizaelszámolású hiteleket elsősorban „forintforrásból finanszírozták”, ami azt jelenti, hogy a bankok egyszerűen forintkölcsönt adtak az ügyfeleiknek és ráírták a szerződésre, hogy devizában számolnak el. Így az ügyfelek gyakorlatilag kaptak egyszer egy forinthitelt és mellé egy frank/forint árfolyamfogadást: ha a frank gyengül, akkor az ügyfél nyer és a bank veszít, ha pedig a frank erősödik, akkor a bank nyer és az ügyfél veszít.

A bankok azonban kimutatásaik alapján ezt a fogadást nem tartották meg, hanem ú.n. swapok formájában továbbadták anyabankjuknak vagy más piaci szereplőknek, például nagy londoni vagy svájci bankoknak, amelyek aztán még tovább adták a fogadásokat. Külső résztvevő számára követhetetlenné vált, hogy a magyar háztartások veszteségével szemben képződött nyereség végül hol kötött ki, a hazai bankkal azonos tulajdonosi csoportban (pl. az anyabanknál) vagy egy teljesen független piaci szereplőnél?

Viszont függetlenül attól, hogy az árfolyamnyereség nem a hazai bankok mérlegében van, a bankok felelősek azért, hogy egy rossz terméket értékesített az ügyfeleinek. A kérdés az, hogy a hazai bank tudhatta-e előre, hogy az árfolyam ilyen mértékben változhat, valamint, hogy megfelelően tájékoztatta-e az ügyfeleket az árfolyamváltozás kockázatairól?

Határidős devizaárfolyamok




A kérdés megválaszolásában segít, ha némi betekintést nyerünk a kulisszák mögé, és megismerjük, hogy hogyan határozódnak meg a határidős árfolyamok. A határidős piacokon − így az olaj, a deviza, és minden más termék piacán − egy adott termék ára nem ugyanaz különböző jövőbeni időpontokra vonatkozóan.

Például a kőolaj hordónkénti ára a mai napon azonnali leszállításra 50 dollár. Ha egy olajfinomító ma olajat kíván vásárolni, akkor azt hordónként 50 dollárért tudja megtenni. Azonban ugyanennek a kőolajnak más az ára különböző jövőbeni leszállítási időpontokra vonatkozóan. Ha az olajfinomító ugyanezt a kőolajat idén decemberre kívánja leszerződni, akkor azt 52 dolláron tudja megtenni, ha pedig 2020-ra, akkor az ár 58 dollár.

Miért más a 2016 decemberi és a 2020-as ár, mint a mai ár? Jelenleg a határidős árakat elsősorban a tárolási és készletfinanszírozási költségek határozzák meg, ezért minél távolabbi időpontra szeretnénk rögzíteni az olajbeszerzést, annál többet kell fizetni érte. (Ezzel szemben más időszakokban, amikor hiány van az azonnali piacon, előfordulhat, hogy a jelenlegi ár nagyobb, mint a jövőbeni ár, mivel − annak ellenére, hogy a jövőben bővül a kínálat, és valaki olcsóbban is eladná a kőolajat − az autósok, és így a finomítók sem akarnak várni a vásárlással, ezért hajlandók megadni a magasabb azonnali árat.)

Mindenesetre, ha ma valaki megkérdezi, hogy mennyi lesz az olajár ténylegesen 2020-ban, akkor erre a helyes válasz az, hogy nem tudjuk, de a mai valós piaci értékelés 2020-ra 58 dollár. Ennyit áraznak ma a határidős piacok. Ha valaki ma szeretné berögzíteni a 2020-as beszerzési árát, akkor ezen az áron tudja megtenni. Ha készítünk egy értékelési modellt, amiben a 2020-as olajár szerepel, akkor az a helyes megközelítés, ha 2020-ra 58 dollárral számolunk.

Mi a helyzet a devizapiacokon? A devizapárok esetében a határidős árfolyamokat jellemzően a két devizában elérhető kamat, pontosabban a kamatok különbsége határozza meg. Ha például az azonnali euró/forint árfolyam 310, a forint kamata pedig minden évben 1%-kal nagyobb, mint az euróé, akkor az egy év múlva esedékes euró/forint ár 1%-kal nagyobb lesz, mint az azonnali ár, azaz egy év múlva kb. 313, két év múlva kb. 316, tíz év múlva pedig kb. 340 lesz az euró/forint árfolyam.

Ha a jövőbeni árak nem tartalmaznák a kamatkülönbözetet, azaz, ha például egy év múlva az ár szintén 310 forint lenne, akkor kockázatmentesen lehetne pénzt keresni az alábbi módokon:

− euróban hitelt felvenni 0%-on,

− az eurót átváltani az azonnali piacon forintra 310-es árfolyamon,

− a forintot lekötni egy évre kamatozni 1%-on, így biztosítani, hogy egy év múlva 313 forint legyen a számlán,

ezzel párhuzamosan pedig ma rögzíteni a (példa esetében hibásan árazott) határidős piacon a 310 forintért történő euró vásárlást,

− az egy év múlva kapott euróból pedig törleszthetjük a kezdeti hitelfelvételt.

Miután kifizettük a kezdeti euróhitelt, maradt a számlánkon 3 forint, így az ügyleten 3 forint nyereség képződött kockázatmentesen. Mindezt addig lehet csinálni, amíg vagy a határidős ár fel nem megy 313-ra, vagy míg a világ összes pénze ki nem köt az ügyletelőnél. Általában az szokott történni, hogy az ár − épp a bemutatott ú.n. arbitrázs ügyleteknek köszönhetően − hamar visszaáll arra a szintre, ahol az ilyen kockázatmentes profitszerzés lehetetlenné válik, azaz arra a szintre, amit a kamatkülönbözetek indokolnak. (Ugyanez igaz a másik irányban is: ha egy év múlva a határidős ár 316 forint lenne, akkor épp az ellenkező módon lehetne szintén 3 forintot keresni.)

Az, hogy ma 313 az egy év múlva esedékes euró/forint ár, nem jelenti azt, hogy végül egy év múlva az ár „biztosan” ennyi is lesz. Lehet arra spekulálni, hogy végül lejön az ár 310-re: aki erre szeretne fogadni, annak forintot kell venni a határidőspiacon, és amennyiben bejön a spekuláció, azaz az árfolyam tényleg lejön 313-ról 310-re, akkor 3 forint nyereség képződik. Azonban ez egy spekuláció. A mai egy év múlva esedékes valós piaci ár 313. Ha ma valaki rögzíteni kívánja az egy év múlva esedékes árat, akkor azt 313 forinton tudja megtenni. Ha valamilyen értékelési modellben kell használni a 2017-es árat, akkor 313-at helyes használni, nem pedig a 310-et.

A bankok nem ugyanazt az árat sugallták ügyfeleiknek, mint amit a saját modelljeikben alkalmaztak

Míg a deviza határidős árazás egyáltalán nem ismert az ésszerűen tájékozott fogyasztó számára, addig a deviza határidős kereskedők, például a bankok treasury osztályán dolgozó szakemberek, illetve a banki vezetés számára ennek nem ismerése elképzelhetetlen.

Ha egy banki treasury-n dolgozó határidős devizakereskedő 2007-ben a monitorjára nézett, akkor azt látta, hogy míg az azonnali frank/forint árfolyam 150, addig a 2008-as határidős árfolyam 160, a 2009-es 170, a 2015-ös pedig 250. A határidős forint árak azért voltak ilyen meredeken növekvők a távolabbi lejáratokra, mert magas volt a kamatkülönbözet; a forint kamat ekkor 7% körül, a frank kamat pedig 1% körül mozgott, így a határidős árak minden évben nagyságrendileg 6%-os növekedést mutattak.

A bank számára ismertek voltak a valós piaci határidős árak, így tudhatták, hogy abban az esetben, ha a devizahitel-szerződés törlesztőrészleteit nem az azonnali árfolyammal (azaz nem végig 150-nel), hanem valós, piaci határidős árakon (azaz, 160, 170, 250 stb.) számolja valaki, akkor kiderül, hogy a konstrukció kedvezőtlen az ügyfél számára.

Ezt az információt a bankok azonban mégsem osztották meg az ügyfelekkel kapcsolatba lépő kollégáikkal, illetve így az ügyfeleikkel sem. Vélhetően azért tették ezt a bankok, mert abban voltak érdekeltek, hogy minél több hitelt helyezzenek ki, és nem akarták az ügyfeleiket eltántorítani a hitelfelvételtől a valódi értékelés bemutatásával. A bankok magatartása ezért okkal nevezhető nem jóhiszeműnek, vagy akár kifejezetten megtévesztőnek.

Az esetet ahhoz lehetne hasonlítani, mintha egy autógyár néhány részlege és a vezetés tudná, hogy nem jó a fék a gyár által gyártott autókban, de erről − a nagyobb értékesítés érdekében − nem értesíti az autószalonokat, így azok mégis ajánlják és eladják az autókat a gyanútlan vásárlóknak.

Mit kell tenni ilyen esetben?

Ne maradj le semmiről! Kattints és iratkozz fel a hírlevélre: http://www.civilkontroll.com/newsletter/

Autóvásárlás esetében a vételi szerződés arról szól, hogy az autógyár elad egy műszakilag kifogástalan állapotban lévő autót, a vevő pedig kifizeti a vételárat. A vevő nem rendelkezik azzal a tudással, hogy megállapítsa, hogy az autó egyes elemei működnek-e vagy sem, ez az autógyár professzionális felelőssége. Ha a fék nem működik, a vásárló visszaviheti az autót és kötelezheti a gyárat, hogy javítsa ki a féket vagy cserélje ki az autót. Azaz a vásárló kötelezheti az autógyárat arra, hogy újra olyan helyzet jöjjön létre, amely megegyezik az eredeti vételi szerződésben foglaltakkal.

A devizahitel-szerződés szellemisége az volt, hogy a bank az ügyfél számára egy, a forint hiteleknél kedvezőbb konstrukciót ad valamekkora kétirányú árfolyamkockázat mellett. Ezzel szemben a bank valójában nem jóhiszeműen, sőt egyenesen megtévesztően járt el akkor, amikor nem tájékoztatta az ügyfeleket a valós piaci határidős árakról, amelyet saját maga ismert és modelljeiben alkalmazott.

A nem jóhiszemű vagy egyenesen megtévesztő magatartás elegendő indokot adhat arra, hogy a szerződés támadható legyen, majd kötelezni lehessen a bankokat arra, hogy a bankok úgy módosítsák a szerződést, hogy az eredeti devizahitel-szerződés szellemiségének megfelelő állapot jöjjön létre; azaz a bankok számolják újra a szerződést a felvételkori devizaárfolyammal, ami egyben azt is jelenti, hogy a bankok engedjék el az ügyfelek árfolyamváltozásból származó veszteségét.

Ha az autóban nem csak a fék nem működik, hanem az index és a hátsó ajtó sem, és ez utóbbiak már kicserélésre kerültek, ez nem ok arra, hogy az autógyár ne javítsa meg a legjelentősebb hibát, a féket is. Ugyanígy, az a tény, hogy másik két okból (árfolyamrés alkalmazása, egyoldalú kamatemelés) már javítani kellett a devizahitel-terméken, még nem ok arra, hogy a legfontosabb hiba, az árfolyamveszteség ne kerüljön kijavításra.

Mekkora összegről van szó? Kibírnák-e a bankok a veszteséget?

Az árfolyamveszteség elengedése azt jelentené, hogy az árfolyamveszteség az ügyfelekről a bankokra hárulna. Közel 3500 milliárd forintnyi devizaalapú, mára forintosított lakossági jelzálogszerződés maradt. A teljes állományra vetített árfolyamveszteség, saját hozzávetőleges számítás alapján közel 1500 milliárd forint. A bankok tényleges vesztesége azonban ennél jóval kevesebb lenne, mivel az árfolyamveszteségek elengedése jelentős részben olyan tartozások elengedését jelentené, amelyek amúgy sem kerülnének visszafizetésre.

A teljes 3500 milliárd forintos állományból közel 1000 milliárd forint a nem teljesítő hitel. Ezekre a bankok már 65%-os értékvesztést képeztek, emellett egyes követeléseket akár 75-80% diszkonttal adnak tovább követeléskezelőknek. Így vélelmezhetően a nem teljesítő állomány valódi értékelésére szinte alig lenne hatással az árfolyamveszteség elengedése.

További közel 1000 milliárd forintnyi „átstrukturált” szerződés van. Ezen állomány jelentős részében szintén fizetési gondok lehetnek, így erre az állományra is igaz, bár jóval kisebb mértékben, hogy az árfolyamveszteség elengedésével részben olyan követelések szűnnének meg, amelyek egyébként sem lennének kifizetve.




A bankok legnagyobb valódi vesztesége az árfolyamveszteség-elengedéssel a teljesítő állomány esetében lenne, mivel ezzel a lépéssel olyan követelések törlődnének, amelyeket egyébként nagy részben teljesítenének.

A három csoportot figyelembe véve, a tényleges veszteség a bankrendszer számára teljes árfolyamveszteség-elengedés esetén − saját, hozzávetőleges számítás alapján − nagyságrendileg 800 milliárd forint lehetne. Egy kevésbé átfogó adósságelengedés, ahol a szociálisan rászorulók árfolyamvesztesége 100%-ban, a kevésbé rászorulóké viszont csak 50%-ban kerülne törlésre − szintén saját hozzávetőleges számítás alapján − nagyságrendileg 300 milliárd forint veszteséget okozna a bankrendszernek.

Minden nemzetgazdasági szempontot figyelembe véve, talán ez utóbbi megoldási javaslat − azaz teljes árfolyamveszteség elengedés a rászorultaknak és 50%-os mindenki másnak − tűnik a legjobbnak.

A bankrendszer saját tőkéje közel 3000 milliárd forint, így a veszteség bár jelentős, de elviselhető lenne. Az árfolyamveszteség elengedésével rendkívüli mértékben javulna a megmaradó hitelek minősége és a banki mérlegek átláthatósága.

Egyéb javaslatok az adósságcsapda felszámolásához

Az árfolyamveszteség elengedése mellett néhány kiegészítő intézkedés segíthet annak érdekében, hogy lehetőleg minden, végül megmaradó lakossági hitel fenntarthatóvá váljon, illetve a megmaradó nem teljesítő lakossági hitelek kitisztulásra kerülhessenek:

Tényleges öncsőd bevezetése: lehetővé tenni, hogy bármelyik adós dönthessen úgy, hogy ma csődöt jelent, és holnaptól pénzügyileg tiszta lappal új életet kezd („elsétál a kötelezettségeitől”). A hitelezők vegyék el a korábbi adós eszközeit, ezt osszák szét maguk között, de efelett a korábbi adóst semmilyen további kötelezettség ne terhelje.

Végrehajtások egyszerűsítése, gyorsítása: az árfolyamveszteség elszámolása után egyszerűsíteni lehetne a végrehajtásokat. Abban az esetben, ha az árfolyamveszteség elengedésre került, és visszaáll az eredeti megállapodás szellemisége, de az adós mégsem fizet, akkor a banknak legyen lehetősége a fedezetet egyszerűen érvényesíteni.

A Nemzeti Eszközkezelő kapacitásának növelése: érdemes lenne tovább bővíteni az eszközkezelő kapacitását, hogy az adósságelengedés után sem teljesítő hitelek esetében történő fedezet/ingatlan eladások ne okozzanak az ingatlanpiacon túlkínálatot rövid távon.

Tőkemegfelelés lazítása: annak érdekében, hogy az árfolyamveszteség-elengedések miatt elszenvedett sajáttőke veszteségek ne korlátozzák a bankokat a hitelezésben, érdemes lehet a tőkemegfelelési mutatókat némileg lazítani.

Vonatkozó adózási kérdések tisztázása: egyértelműsíteni kell, hogy az árfolyamveszteség elengedéséből származó adósságelengedés személyi jövedelemadó mentes.

Abban az esetben, ha mind a hitelfelvevőnek, mind a banknak van valós alternatívája („elsétálás”, illetve fedezet-érvényesítést), akkor a két fél fokozottan érdekelté válik az együttműködésben és a megegyezésben. Így az árfolyamveszteség leírása után, a problémás esetekben még egy utolsó, közös megegyezésen alapuló hitelszerződés átstrukturálásra is sor kerülhet, amely során a maradék problémás szerződés nagy részét is fenntartható pályára lehetne állítani. Így a banki mérlegekből elhanyagolható szintre csökkenne a nem teljesítő lakossági hitelállomány.

Konklúzió

Mivel a bankrendszer nem tájékoztatta vagy megtévesztően tájékoztatta az ügyfeleket az árfolyamváltozás kockázatairól, fairnek tűnik az árfolyamváltozásból származó veszteséget legalább részben a bankrendszerre hárítani. Ezzel az adósságelengedéssel és néhány további kiegészítő intézkedéssel segíteni lehetne az adósságcsapdába jutott háztartások jelentős részén. Bár a bankok vesztesége jelentős lenne, ezt a bankrendszer el tudná viselni. A bankrendszer valódi veszteségét csökkenti, hogy az árfolyamveszteségek elengedésével jelentős részben olyan követelések törlődnének, amelyek amúgy sem kerülnének kifizetésre. A „végső elszámolás” után jelentősen kitisztulnának a banki mérlegek. A múlt végleges lezárásával új korszakot lehetne kezdeni a bankok és lakossági ügyfeleik együttműködésében. – Szabó Gergely

FIGYELEM! A Facebook folyamatosan korlátozza a bejegyzéseink láthatóságát, ezért a Facebookon közzétett cikkek negyed annyi embert érnek el, mint korábban.
Ha értesülni szeretnél az oldalunk új híreiről, akkor húzd az egeret a Facebook oldalon a "Tetszik/Liked" gombra és pipáld ki az értesítéseket hogy megjelenjünk a hírfolyamban. KATTINTS IDE: https://www.facebook.com/pages/Nemzeti-Civil-Kontroll/342783665741979/

Szólj hozzá

Hozzászólás