A “DEVIZAHITELEZÉS” FELELŐSEI

Sajnos megint öngyilkos lett egy családapa a törleszthetetlen devizahitele miatt.
Minden hétre jut egy eset, nem lehet ehhez hozzászokni, főleg úgy, hogy feltételezhető: a nyilvánossághoz eljutott esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik, és azoknak a családoknak a sorsa is tragédia, akik közül senki nem választja a halált, hanem próbál emberfeletti módon helyt állni, és nyomorog.

A társadalom kétféleképpen ítéli meg a devizahitelesek problémáját: az egyik nézet szerint a hitelfelvevők maguknak keresték a bajt, hiszen senki nem kergette őket az asztal körül amiatt, hogy adósodjanak el, főleg nem devizában, a másik vélemény szerint viszont a bankok a hibásak, mivel felelőtlenül csőbe húzták az embereket.

Vegyünk egy spekulációs technikát, a carry trade-et. Senki ne ugorja át ezt a bekezdést, az idegen elnevezéstől – a pénzügyi világ saját tolvajnyelvétől – nem kell megijedni, mert egyszerű dolgot takar. Van két deviza, amelyek átváltási árfolyama általában stabil. Ha e devizákban eltérőek a kamatlábak, akkor lehet ezen nyerészkedni. Hitelt lehet felvenni abban a pénznemben, amelyiknek alacsonyabb a kamatlába és be lehet fektetni a másik devizában kamatozó vagyontárgyakba (pl. betét vagy kötvény). Ha az árfolyam stabil maradt, akkor a lejáratkor visszaváltva realizálódott kamatkülönbözet a nyereség. Ez a spekuláció haszna. Ha viszont az árfolyam kedvezőtlen irányba mozdult, akkor lehet, hogy a befektető a kamatkülönbözetnél jóval magasabb veszteséget szenved el. Ez a spekuláció kockázata.

Nem nehéz belátni, hogy a devizahitelek esetében is valami hasonlóról volt szó: a svájci frankban jegyzett hitelek után az emberek alacsonyabb kamatot fizettek, viszont vállalták a devizaárfolyamok változásából eredő kockázatot.
(Ezt Jelasity Radován, a magyarországi Erste vezére is elismeri ebben az interjúban.)

Ha valaki spekulálni szeretne (és itt nem CHF hitel felvételéről van szó, hanem a klasszikus devizaspekulációról), azt nem teheti meg automatikusan. A bank alaposan felméri, hogy az ügyfél érti-e a kockázatokat. Emellett a kliensnek nyilatkoznia kell, hogy tevékenységének célja a spekuláció, valamint hogy képes viselni az esetleges veszteségeket. És ez nem egy apró betűs lábjegyzet elrejtve valahol a szótenger közepén, hanem önálló nyilatkozat, amelyet kérdőív formájában kell kitölteni.

Ezt a bank nem azért teszi, mert annyira korrekt akar lenni, hanem egy EU irányelv kötelezi erre, amit röviden csak MiFID-nek hívnak (Markets in Financial Instruments Directive).

Mivel a svájci frank alapú hitel is devizaspekulációnak minősül, felmerül a kérdés, hogy miért nem a fent említett alapos módon győződtek meg a bankok az ügyfelek kockázatvállalási képességeiről?

Azért, mert a direktíva 19.9 pontja úgy rendelkezik, hogy ha a spekuláció más termékbe (jelzáloghitelbe) van csomagolva, akkor mentesül az előbb említett mély kockázatfeltárás alól. Hogy ez a brüsszeli bürokrácia bölcsességéből, vagy a banklobbi erejéből alakult-e így, azt nem lehet tudni.

Pedig elég lett volna csak ezt a diagramot megmutatni az ügyfélnek, melyből kiderül, hogy egyszer már megtörtént (1992 és 1996 között), hogy a svájci frank árfolyama a háromszorosára növekedett.

A banknak pedig meg kellett volna kérdeznie az ügyfelet, hogy ha ez még egyszer előfordul (ami nem volt kizárható), tud-e törleszteni mondjuk havi 70.000 forint helyett 210.000-et?

És az, aki már az induláskor is épp, hogy csak fizetni tudta a havi részletet, talán elgondolkodott volna.

A bankok persze lelkesen bizonygatták a leendő ügyfélnek, hogy „ jaj, a svájci frank az nem olyan családból származik, nem szokott az olyat csinálni, hogy elszalad az árfolyama”!

A hitelintézet azonban, ahelyett, hogy alapos kockázatfeltárást végzett volna, így adott hosszú lejáratú hitelt:

http://www.youtube.com/watch?v=28iUhrX5v0M

Akinek nincs ideje meghallgatni, annak röviden: egy olyan család kér hitelt, ahol a tagok gyes-ből, öregségi- valamint rokkantnyugdíjból élnek. A legalapvetőbb szövegértelmezéssel is komoly problémáik vannak (például nem értik a kérdést, ami arra irányul, hogy kb. hány lakosa van a falujuknak), valamint az ügyintézőnek kell nyomatékosítania, hogy – amennyiben megkapják a hitelt – (és miért ne kapnák meg?), nem csak egyszer, hanem MINDEN egyes hónapban fizetniük kell 30.000 forintot a lejáratig.

A felvételt a feltöltő bizonyára viccesnek gondolta, valójában tragikus, és sírni kéne rajta!

Emlékeztek még a Raiffeisen Bank alábbi reklámjára:


A bankot nem érdekelte a jövedelem, csak az ingatlan értéke. Ez hibás gondolkodásra utal, hiszen a hitelt a fizetésből kell törleszteni, ha a házat el kell adni, az már régen rossz. Nem csoda, hogy a Raiffeisennél 28% a nem teljesítő hitelek aránya, azaz minden kölcsönadott 100 forintból 28-at sosem lát majd viszont. Ti rábíznátok a pénzeteket egy olyan bankra, amelyik két kézzel szórja azt boldog-boldogtalannak? Aki nem győződik meg arról, hogy a kihelyezett hitelt (ami nem más, mint a betétesek pénze) jó eséllyel visszakapja-e, vagy sem?

A reklám első vetítése után másnap hosszú soroknak kellett volna kígyózniuk a bank fiókjai előtt, és a felháborodott betéteseknek vissza kellett volna követelniük a pénzüket!

Erre nem került sor, a felelőtlen osztogatás zavartalanul folyt tovább.

Az Edda frontemberéről, Pataki Attiláról közismert, hogy súlyos hitelcsapdában vergődik: közel 60 évesen 45 millió forint kölcsönt vett fel, 25 éves futamidőre. A szórakoztatóipar kiszámíthatatlan; hol vannak fellépések, hol nincsenek. Ugyan mit gondolt a bank, mikor neki hitelt adott? Szívből kívánom Pataki Attilának, hogy 85 évesen is aktív énekes legyen, de mennyi az esély arra, hogy ilyen éltes korban is meg tudja majd keresni a színpadon a havi félmillió forintos törlesztőrészletet?




Így járt Ganxsta Zoli is, aki 30 millió forintot vett fel, eddig törlesztett 16 milliót, így már csak 50-nel tartozik… Zoli feje fölött lassan összecsapnak a hullámok, egyre több kifizetetlen csekket görget maga előtt, és nemcsak a 0 forint saját tőkéből megvett háza, hanem a 75 éves édesapja lakása is rámenni látszik erre a kalandra.

De hitelt vett fel Dopeman, Kóbor János és Bíró Ica is. A fitneszlédi a devizahitel-károsultak tüntetéseinek állandó résztvevője, és különösen lesújtotta, hogy három közeli ismerőse lett öngyilkos pár hónap alatt hiteltartozás miatt.
(A most felsorolt adatokat különböző bulvárlapokból vettem, értük felelősséget nem vállalok.)

Vajon tényleg a szenvedő alanyok a felelősek a kialakult helyzetért? Ez akkor lenne igaz, ha törvény szólna arról, hogy a hitel mindenkinek jár, aki azt fel akarja venni. Csakhogy ez nem így van.

A magyar állam intézményeket tart fenn, hogy a bankok megbízható működését biztosítsa, szabályozza. Ezeknek a szervezeteknek kellett volna megálljt parancsolniuk az esztelen rohanásnak.

A Magyar Nemzeti Bank, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, és a Pénzügyminisztérium hármasa nem tudta megakadályozni a tragédiát. A parlamenti vizsgálóbizottság előtt e szervezetek vezetői egymásra mutogatva próbáltak kibújni a felelősség alól.

Vétkesek a hazai kereskedelmi bankok külföldi anyabankjai is, akik óriási nyomást gyakoroltak magyar leányaikra, hogy a piaci részesedés növelése miatt minél több hitelt helyezzenek ki – mindegy, hogy milyen kockázattal.

Felmerül azért a magyar leánybankok magyar vezetőinek a felelőssége is, hiszen az ő engedélyük nélkül nyilván nem lehetett volna elindítani a hitelezést.

Érdekes választ ad a felelősséget firtató kérdésekre Felcsuti Péter, a magyarországi Raiffeisen volt vezére, aki szerint a hiányos fogyasztóvédelem a vétkes, mivel hagyta, hogy a bankok azt csináljanak, amit akarnak.

Mintha a gyújtogató azt mondaná, hogy az erdőtűzről a tűzoltóság tehet.

Felcsuti úr nem most kezdte a bankszakmát; politikailag megbízható család sarjaként Moszkvában szerzett diplomát, aztán itthon elvégezte a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet is. 1973-ban már az MNB devizagazdálkodási főosztályán dolgozott, és személyesen meg kellett tapasztalnia, hogy a devizaárfolyamok milyen extrém elmozdulásokra képesek, mert erre a 70-es években a svájci frank – USA dollár viszonylatban sok példa volt.

Bankvezérként mégis a nevét adta ehhez az egészhez, és közvetve hozzájárult magyar családok tízezreinek tönkretételéhez.
Annyira szeretném hinni, hogy Felcsuti úr csak naiv volt, de azt hiszem, én lennék naiv, ha ezt gondolnám…

Legutolsó sorban pedig hibásak vagyunk mindannyian, akik pénzt bíztunk ezekre a bankokra.

Mi vagyunk ugyanis azok, akik a náluk tartott betéteink által finanszíroztuk őket, feltétel nélkül megbíztunk bennük, és nem kértük rajtuk számon, hogy hanyagul kezelik a pénzünket.

Forrás: almameter.wordpress.com

Szólj hozzá

Hozzászólás